Kovász? Az meg mire jó? És ilyet úgy kell “nevelni” meg etetni? Ha-ha, micsoda őrültség! Én ilyet még karantén idején se… Gondoltam magamban. Nem vagyok mintaháziasszony. Nem is akarok az lenni. Az egyszerű, gyorsan elkészíthető és finom ételeket szeretem, és nem szeretek kötelességből főzni. Persze, néha elcsábulok egy ínycsiklandó receptet látván, és olyankor bukom a gyorsan finomat elvet, és órákig pepecselek, de legalább élvezem. De azt, hogy ezt csináljam minden nap, egész nap 3 gyerek, meg home office-ban dolgozó férj mellett, na, azt nem. Pont jó lesz az élesztő a kenyérhez, simán sütök kenyeret itthon vele…
Aztán a karantén még ezt is felülírta… Mert, hogy a drága, önmagát feláldozó, időnként boltba szaladó férjem több, mint egy hónapig nem kapott élesztőt a helyi boltban, ahonnan messzebbre bevásárlás miatt nem jutott, mondjuk, nem is engedtem volna. Szóval, amikor szembejött a Hulladékmentes.hu cikke a kenyérről, felcsillant a szemem. Több ismerősöm, sőt, a tesóm meg a keresztanyám is nevel kovászt, így x hét halogatás után elég elszántságot éreztem magamban ahhoz, hogy én is megpróbálkozzak vele. Nagy volt a kezdeti lelkesedés! Szorgalmasan, nagyon lelkesen és gondosan nevelgettem, etetgettem, még szépen becézgettem is. Ja igen, mert a kovásznevelés olyan, mint a Tamagotchi. Folyamatosan foglalkozni kell vele, eleinte minden nap, de csak egy kicsit. Tényleg csak pár percet, amíg megeteted. 🙂
Szóval, nevelgettem, etetgettem, aztán a 8. napon valahogy elfogyott a lelkesedésem, és letörtem, mint a bili füle. Mégis meddig várjak? És ha nem is csinálom jól? Ne hülyülj már! Ez csak kovász! Liszt meg víz! Nem kell hozzá kvantumfizika! Nem lehet elrontani! Jó, jó, de akkor az enyém miért nem mozdul napok óta? Újabb telefonos beszélgetés a testvéremmel, hogy hogyan tovább. Vannak benne bubik? Vannak. Jó illata van? Háááát, nem szagolgattam. Csak lazán van rajta a befőttesüvegen a teteje? Letakartad konyharuhával? Igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen, de nem történik semmi! Azt mondja, tartsak ki, meg fog most már érni, etessem többször, naponta kétszer, reggel és este is. Hát, jó! Kapsz még egy esélyt – gondoltam. – De ez lesz az utolsó.
Másnap reggel a visításomra ébredt a család. 😀 Boldog, mindent elsöprő, diadalittas visítás volt ez. Megmozdult, megindult, megérett a kovász! Az én kovászom. Az első. Boldogság és örömtánc. Sikerült!
Látod ott azokat a kis buborékokat? Mindjárt kifut az üvegből, duplájára dagadt az éjszaka folyamán! Odáig vagyok! Nem is rossz ez a kovásznevelés…
Este újra megetettem, hogy erősödjön, hogy másnapra elég aktív legyen ahhoz, hogy kenyeret süssek belőle. Közben sok új gondolatom támadt. Végigpörgettem az elmúlt 10 napot. Nekikezdtem. Vártam. Folyamatosan próbálkoztam, csináltam. Vártam. Minden nap. Aztán kiakadtam, hogy nekem ez nem megy, nem sikerül, biztos nem csinálok jól valamit, nem vagyok képes rá, nem nekem való stb.
Bevillant, hogy ez pont olyan szituáció volt, mint amikor elhatározzuk, hogy korán megismertetjük gyermekünket a nyelvtanulással. Az elhatározás megvan. Nekikezdesz. Csinálod. Lelkes vagy. Aztán esetleg döcögősen indul a kezdet, nem olyan, mint amilyennek elképzelted, pedig tényleg próbálkozol. Érzed, hogy kezd lankadni a lelkesedésed. Nekikezdtél. Vártál. Folyamatosan próbálkoztál, csináltad, csinálod. Vártál. Vársz. Aztán, lehet, hogy kiakadsz, hogy neked ez nem megy. Nem sikerül. Úgy érzed, nincs azonnali sikerélményed. Nincs visszajelzés se (mert vagy még túl kicsi, és még nem tud visszajelezni neked, vagy mert még nem áll készen rá, vagy túl korai még bármit is elvárni tőle). De egy pillanatig se gondold, hogy ettől odabent a kis buksijában, lelkében nem történik semmi. Mert igenis halad, fejlődik. És ezt meg is fogja mutatni, ha eljött az ideje. Ha elbizonytalanodsz, ha megtorpansz, mindig gondolj a kovászra! Sok időre, gondoskodásra, odafigyelésre, befektetett energiára van szükséged, de meglesz az eredménye. Ne add fel! Soha ne add fel!
Timi
