Ott tartunk, hogy holnap indul a repülőnk Olaszországba. A 11.30-as felszállás teljesen bababarát, de mivel már 10 körül ott kell lennünk a check-in miatt, nem lenne bölcs dolog megkockáztatni, hogy a hajnali vonattal utazunk csak fel Budapestre, mert mi van, ha lekéssük, késik, vagy bármilyen probléma merül fel… Jobb biztosra menni. Vonatozás babával. 2 és fél óra. Kibírjuk.
Egy kora esti vonatra esik a választásom, annak reményében, hogy az egy éves babám olyan fáradt lesz, hogy végigalussza majd az utat, én pedig egy agyonstrapált, hullafáradt roncs helyett kipihenten, kisimult arccal érkezem… a nagy bőröndömmel, a babakocsival, a babatáskával és a kézitáskával a vállamon, amiket harcos amazonként pehelysúlyként emelek fel és le. 😀 És természetesen a vonatozás alatt van időm és lehetőségem gyorsan felfrissíteni jól berozsdásodott olasz nyelvtudásomat a 2 kis olasz zsebkönyv áttanulmányozásának köszönhetően, amely megnyugtat a nagy út előtt.
Háááát, a fenti elgondolás persze nem jön be… Momó majd’ kicsattan a sok energiától. Mind a 6 fogát kivillantva vigyorog, és kacagva nézi a sötét ablaküvegen visszatükröződő képmását. Persze, rá is tapad, mindkét tenyerével, alig bírom levakarni onnan. Majd felfedezi a kis billenős kukát az ülésünk előtt, és máris megvan a nap legérdekesebb játéka: a koszos kiskuka fedelének felemelése, majd lecsukása. Végtelenül sokszor ismételve. Már ha hagynám… Mert nem hagyom. Piszkos. A koszos mancsát meg 3 másodperccel később a szájába teszi. Vááááááá! Hát, igen. Ilyen a vonatozás babával. 😀
Ekkor jöhet a táskába készített pici babakönyv, aminek minden oldala valami izgalmas játékot rejt: ki lehet nyitni, fel lehet emelni, le vagy fel lehet csúsztatni stb. Maximum 5 percig jó is ez a móka, utána feszeng az ölemben. Jöhet a kisautó. Aha. Első dolga leejteni, én meg kúszhatok utána az ülések közt, alatt, sűrű elnézések közepette… Kisautó visszamegy a táskába… Azaz visszamenne, ha beleférne, mert a babatáskának és a kézipoggyásznak is megvan az a csapnivaló tulajdonsága, hogy véges kapacitással rendelkezik, és bár nagynak tűnik, sosem elég nagy ahhoz, hogy minden fontos dolog beleférjen. Főleg nem akkor, ha pont külföldre készül az ember lánya.
Hány perc van még hátra? Ááááá, még félúton sem vagyunk… Jöhet az aduász: a cici. Hálás dolog. Mindig kéznél van, mindig pont jó a benne levő anyatej íze, a hőmérséklete, és éhségcsillapító hatása mellett képes megnyugtatni és elaltatni a rajta csüngő dedet. Általában képes. Mert most, bármilyen fáradt is, a dednek esze ágában sincs aludni… Mély lélegzetvételek közepette elmormolok még egy imát, hátha meghallgattatik, de nem. Momó pörög tovább… Ilyen a vonatozás babával. 🙂
Most az előttünk ülő csinos, hatvanas nénit szúrja ki magának, és el is dönti azonnal, hogy a szépen fésült hajkoronája megigazításával fogja felhívni magára a figyelmet. 😀 A néni szerencsére jófej, és kedveli a Momó-korú babákat, kicsit elszórakoztatja azzal, hogy kukucskálósat játszik vele…
Most nyűglődni kezd. Biztos éhes. Hát persze! Gondolatban a homlokomra csapok. Vacsoraidő van. Előkotrom a bébiételes üveget a pelenkázó táskából. Kiskanál. Előke. Hihetetlen, hogy milyen jóízűen tud enni!!! Légyszi, légyszi! Add, hogy az egyetlen – nyaralásra szánt – tiszta farmerem megússza. És – csodák csodája – megússza. Igaz, sokat kellett manővereznem ezért, de sikerült. Ilyen a vonatozás babával. 🙂
Már csak 20 perc van hátra… az én gyerekem meg kezd nagyon elfáradni. Kinyitom a babakocsit, majd jöhet a kardigán, a télikabát és a sál. A sapka feladása után belevarázsolom a már nyöszörgő dedet, aki ettől hirtelen megnyugszik, és egyre laposabbakat pislant… Mire a befutunk a nyugati pályaudvarra, már javában húzza a lóbőrt.
Beszélgetek kicsit a korábban előttünk ülő hölggyel, aki megdicséri Momót, hogy milyen jól tűrte az utazást, kis hős. Hát, igen. De ha tudná, hogy én mekkora hős vagyok, hogy ezt sikerült elérnem!… És kibírnom… 😀 Teljesen elfáradtam… Készségesen segít leemelni a babakocsit a vonatról. Sógi már ott vár minket. Kérdezi, hol a bőröndünk. Fent a vonaton. Mire kimondtam, a közelünkben ülő srác már le is teszi mellém. Megállapítom, hogy vannak még nagyon rendes, segítőkész emberek. Köszönöm.
Bepakolunk a kocsiba. Irány haza tesómékhoz. 9 óra elmúlt. Unokaöcsi ilyenkor már édesdeden szunyál. De nem most, amikor tudja, hogy jön hozzá az unokatesója, és holnap utazunk Olaszországba! A kis álmából felriadt Momót hatalmas lelkesedéssel fogadja, és ha tudna ugrálni, ugrálna, de komolyan. Térdelve ugrándozik örömében. Tesóm is örül nekünk nagyon. Seperc alatt végigmér, és szigorúan megállapítja, hogy plusz egy csomaggal vagyok… Csak EGY kézitáskát lehet felvinni a repülőre! Tudom, tudom! Nyugi, innen oda még átpakolok.
11 óra. Mostanra sikerült lenyomni a babákat. Nekünk is ideje nyugovóra térni, hiszen holnap nagy út vár ránk, korán is kell kelni, bírnunk kell a strapát. Na, egyikünket se kell altatni… Telefonok beállítva, nehogy elaludjunk másnap… Jó éj….
FOLYT. KÖV.!
