Erre a hétre – hétindító gyanánt – ezt az idézetet hoztam Neked. Rövid, frappáns, mégis minden benne van, amit szülőként érdemes szem előtt tartanunk. Nagy igazságot rejt. Nem meglepő módon a korai nyelvátadással, a játékos nyelvtanulással is könnyedén összekapcsolható.
Gyermekeinket nem megvédeni kell az élet nehézségeitől, hanem alkalmassá tenni őket azok leküzdésére.
(Gieter György)
Ennek kapcsán most hadd meséljek el egy rövid történetet Neked.
A múltkor összefutottam az egyik ismerősömmel, aki néhány gondolatváltás után, minden átmenet nélkül egyszer csak azt találta mondani, hogy:
Jaj, eszem ágában sincs leterhelni a 2 éves lányomat az idegen nyelv tanulásával! Tanulja csak a magyart! Mi is jól megtanultunk angolul a suliban, akkor meg minek vergődjek vele?
Hmm, hmm… A témát ő hozta fel, nem én… Gondolom, sejted, hogy az összes hajam szála égnek állt, de… Őszintén? Meg sem próbáltam győzködni… Tudtam, hogy nem lenne semmi értelme… Gyorsan elköszöntem tőle, és őszintén szólva, fellélegeztem, hogy nem kell vele tovább csevegnem… Ahogy lépkedtem tovább, egy csomó gondolat eszembe jutott, és mosolyogni kezdtem…
A játékos nyelvtanulás megterhelő a gyerekek számára?
Ő tényleg őszintén azt gondolja, hogy a játékos nyelvtanulás leterheli a gyerekeket? Tényleg azt hiszi, megterhelő a számukra? Mekkorát téved! Több oldalról is meg tudom cáfolni. Hadd kezdjem a saját csemetémmel. Sosem tömtem a fejét nyelvtani magyarázatokkal (lássuk be, nem is lett volna értelme, se 1 évesen, se 3, se 5, se 7 évesen), sosem bifláztattam, magoltattam vele szavakat, mondatokat. Sosem volt “kötelező rossz” az angolozás nálunk, amit folyamatosan tanulni, gyakorolni kell. Akkor meg hogy? – kérdezik sokan. Mi “csak” játszottunk. Az anyukája vagyok, ezért mindig tudtam, tudom, mi érdekli éppen, milyen játékokkal, milyen játékokat játszik szívesen, és kipróbáltam, kipróbálom vele a saját ötleteim alapján született játékokat is. Az angolozás mindig csak játékos formában, magában a játékban jelent meg és jelenik meg a mai napig. Így érdeklődő volt, szívesen bekapcsolódott, nem ellenkezett, nem duzzogott.
Rosszabb időszakai persze neki is voltak, főleg amikor rájött, mennyivel egyszerűbb neki magyarul kifejeznie magát… Ilyenkor előfordult, hogy megmakacsolta magát, és egyáltalán nem volt hajlandó angolul játszani vagy mesét olvasni, de szerencsére ez nem sokszor fordult elő, nem tartott sokáig, és mindig sikerült átlendülni ezeken a periódusokon. Néha persze nagyon rosszul esett az elutasítása, de tudtam, néhány rossz élmény nem veheti el a kedvemet a játékos nyelvátadástól, az ő kedvét pedig a nyelvtanulástól. Rendszerint még aznap este vagy legkésőbb másnap ő kérte, hogy angol mesét olvassak neki.
Aztán ott vannak a játszócsoportos pajtások, a kistanítványaim. Vannak, akikkel babakoruk óta együtt játszunk, és az évek múlásával magabiztos kis nyelvhasználókká cseperedtek. Vannak, akikkel kisovisként találkoztam először, és az első foglalkozáson bizony nagyon meg voltak szeppenve, aztán eltelt néhány hét, néhány hónap, és most már úgy viselkednek, mintha mindig is itt lettek volna velem, és mindig is együtt angoloztunk volna. Vannak olyanok is, akik időnként hullámzó kedvvel fogadják az angolozást, de nem azért mert megterhelőnek érzik, hanem mert éppen kis duzzogós, duli-fulik. 🙂 A gyerekeknek is lehetnek rossz napjaik, heteik, ezt el kell tudni fogadni, meg kell érteni. Talán azt érdemes átgondolni, hogy minek vagy kinek szól az ellenállás, és apró változtatásokkal sokat lehet javítani a helyzeten.
És ami talán a legfontosabb, egyikükre sem mondhatom azt, hogy leterhelné vagy megterhelné a játékos angolozás. Szinte mindegyikük szemében ott csillog az érdeklődés, a lelkesedés az angolozás, az angolul történő játék iránt. Hiszen ők is “csak” játszanak. Tehát nincs magolás, nyelvtani szabályok biflázása, kikérdezés, szódolgozatírás, feszültség, gyomorgörcsös begubózás. Valós, hétköznapi szituációk vannak, ahol meg kell érteni az idegen nyelvet, és arra reagálni kell. Csodás, hogy értik, mi történik, és le is reagálják, sőt, aki már beszél, válaszol is. Megterhelő nekik? NEM! Élvezik? IGEN! 🙂
Bőven elég az iskolában elkezdeni a nyelvtanulást!
Aha. A kisfiam elsős, szeptember óta már a kisiskolások élétét éli. Emlékszem, mekkor változás volt ez az életünkben. A kis csorbacsíkunk már nem óvodába indult reggelente, hanem iskolába, ahol be kellett illeszkedni a közösségbe, meg kellett tanulni alkalmazkodni az iskolai környezethez, szabályokhoz. Megtanulták, hogy merre van a mosdó, az étkező, megszokták, hogy becsengetéstől kicsengetésig – azaz 45 percig – a teremben kell maradni, figyelni kell a tanítónéni minden szavára, hogy rendet kell tartani a padban, és a füzetbe csak hegyes HB-s ceruzával szabad írni. Megtanulták, melyik órán melyik tankönyvre, füzetre lesz szükség, és hogy mit tegyenek, ha kitörik a ceruza hegye. Mindezek mellett a legbonyolultabb mégis az olvasás és írás alapjainak az elsajátítása.
Az olvasás- és írásképesség kialakulása egy nagyon bonyolult asszociációs rendszer kialakítását feltételezi az agyban. Gondolj csak bele, hogy szimbólumokban kell gondolkodniuk (meg kell tanulniuk, hogy melyik hang milyen betűt jelent), pontosan kell észlelniük a beszédet, hallaniuk a fonémákat, meg kell tudni különböztetni a hangokat, az írott betűket fel kell ismerniük és persze a betűket szépen le kell tudniuk írni. Szerintem ennyi önmagában is bőven elég egy kicsi elsősnek. Ha csak ekkor – és pont ekkor – találkozik éltében először idegen nyelvvel, megértem a kétségbeesését (még nem tud se írni, se olvasni, nem ért egy szót sem az idegen nyelvből, és akkor még ez is). Teljesen más friss iskolásként, 6-7 évesen elkezdeni az első idegen nyelvet, mint babakorban vagy ovis korban. (Az én kisfiam kéttannyelvű osztályba jár, ahol első osztálytól kezdve heti 7 órában tanulják az angolt. Mindig összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy a gyerekek zöme bármilyen előzetes “felkészítés”, angoltanulás nélkül kerül ide, mondván, hú, de jó, majd a suliban megtanítják a gyereket angolul, aztán bizony az első megmérettetés előtt – mert ilyen már első osztályban is van – az egész család izzadva készül…)
Más kérdés, hogy az általános tantervű osztályok nagyrészénél az első idegen nyelv csak 3. osztályban jelenik meg, pont akkor, amikorra már lezárul az első, legértékesebb időszak a gyermek agyának fejlődése és a nyelvtanulás szempontjából. Ezután már nem képes úgy tanulni az idegen nyelvet, mint az anyanyelvét (melyet akkorra erőfeszítés nélkül, viszonylag magas szinten elsajátított), hiszen mindent ahhoz viszonyítva néz és próbál megérteni (ha nem fordítod le neki, nem érti, nem is próbálja megérteni az idegen nyelvet). Kemény dió…
A nyelvtanulás káros az anyanyelvre?
Miért ne tanulhatná attól a magyart? Miért hiszik, hogy káros az idegen nyelv a gyermek anyanyelvének elsajátítására? Pláne, ha Magyarországon élő, magyar bölcsődébe/ óvodába/ iskolába járó gyerkőcről beszélünk… Ha azokra a kétnyelvű gyerekekre gondolok, akik non-stop 2 nyelvet hallanak egyszerre vagy egyenlő arányban, még valahol megértem az aggodalmukat (bár én ebben nem hiszek, és több ellenpéldát is tudok erre), de könyörgöm, 20-30 (vagy legyen 60 perc) rendszeres (otthoni) angolozás ugyan miért veszélyeztetné az anyanyelvi fejlődést??? És bocsánat, de úgy látom, valahogy mindig azok aggódnak emiatt, akik az anyanyelvi művelésre sem fordítanak elég (vagy semennyi) figyelmet, mondván, azt úgyis megtanulja… 🙁
Minek vergődjünk vele?
Na, igen. Ilyen is van. Sajnos. Tudom, hogy ebben nem mindenki képes megtalálni a boldogságát. Nekem pedig sikerült! 🙂 Emlékszem, a kisbabás életem egyik legszebb, legboldogabb időszaka az volt, amikor elkezdtem Marcival a baba angolt. Ott volt az a kis babaillatú, pihe-puha, puszilnivaló, mindenre nyitott kis szeretetbombám, és azt éreztem, ennél jobb dolgot el sem kezdhettünk volna. Új értelmet, új kihívást jelentett minden nap, minden napszak, minden óra. A legjobban mindig az esti fürdetést vártuk, mert az az éneklős, lubickolós fél óra – amikor már Apa is hazaért – volt a nap fénypontja, de ketten is szívesen merültünk el egymásban, nevetve, játszva. Sosem éreztem tehernek, nyűgnek. Sőt! Épp ellenkezőleg. Bearanyozta a napjaimat. Izgatottan gyűjtöttem össze magunknak a legjobb angol gyerekdalokat, mondókákat, papírból figurákat készítettem hozzájuk, vagy áttúrtam a játékokat, hogy megtaláljam azokat, amiket éppen fel tudnánk használni az új anyagok feldolgozásához. Készülni, tervezni, csinálni maga volt a Paradicsom nekem. És amikor megszülettek az első, apró eredmények, az első visszajelzések a néhány hónapos Marcitól, majd hónapokkal később kimondta angolul az első szavait angolul, leírhatatlan mekkora boldogságot éreztem… Ha újrakezdhetném is ugyanezt tenném, csak lehet, még előbb kezdeném… 🙂
Eheti mantra
És hogy visszakanyarodjak az idézethez, amit eheti inspirációnak szántam, azt mondom, próbáljuk megvédeni gyerekeinket minden rossz, káros hatástól, negatív emberektől, lelki megrázkódtatásoktól, felesleges csalódásoktól, de ne féljünk megmeríteni őket olyan csodálatos dolgokban, mint amilyen a korai nyelvtanulás is! Hiszen ez egyszerre jelent kihívást, szellemi és lelki fejlődést, vidám boldogságot.
Kicsit hosszú lett, de kikívánkozott. 🙂 Ezekkel a gondolatokkal zárom a hét első bejegyzését. Köszönöm, hogy elolvastad. Ha hasznosnak találod, oszd meg! Köszönöm. 🙂
Neked mi a véleményed? Mondd el itt, szólj hozzá!
És ne feledd, várlak a Facebookon is! Meríts ihletet, gyűjts ötleteket, szólj hozzá a témákhoz, és kérdezz!
Szép hetet!
Timi
